A könyv fülszövege:

"– Halott lány közeledik – mondják a fiúk a folyosón. 

– Áruld el a titkodat! – suttogják a lányok egyik vécéből a másikba. 
Én vagyok az a lány. 
A combjaim közötti hézag, a hézagon átsütő fény vagyok. 
Porcelán keretre drótozott csontváz vagyok, az, amit ők akarnak.

Lia és Cassie, a piszkafa testbe fagyott jégviráglányok, valamikor a legjobb barátnők voltak. Ám Cassie meghalt, Lia anyját lefoglalja a mások életének megmentése, apja nincs otthon, mert az ügyeit intézi, a mostohaanyjának fogalma sincs, Lia fejében pedig egyre mondja a hang, hogy te parancsolsz, maradj erős, adj le még többet, nyomjál még kevesebbet. Ha így folytatja – vékony, vékonyabb, legvékonyabb – egyszer talán eltűnhet mindenestül. 
Ebben a regényben, amely Laurie Halse Anderson legmegrázóbb alkotása a Nemzeti Könyvdíjat elnyert Hadd mondjam el óta, az író egy lányt kísér el a hátborzongató alászállásra az anorexia mindent megemésztő bugyraiba."

Nagyon komoly könyv, és kicsit túlmutat az eredeti témáján, az anorexia kérdéskörén. Olyan könyv, amin sokat, sokszor érdemes gondolkozni, felmerülő érzéseket, kérdéseket újra-újra megrágni. Nem olyan ifjúsági könyv ez, ami olyan problémát boncolgat, amibe bárki belekerülhet, nem úgy szól a tinikhez, fiatal felnőttekhez, hogy veled is megtörténhet, a főhős ennél azért terheltebb, pszichés betegséggel rendelkező lány, akinél az anorexia és testképzavar kísérő- és súlyosbító tünet, de nem a legmélyebb ok. Rengeteg olyan mondat olvasható a könyvben, amin egy élet sem elég elgondolkodni, választ találni. Bár a befejezése nem illik a történethez, de megértem a „kb happy end” lényegét, az író üzenetét, hiszen ezt a helyzetet olvasóként csak úgy lehet feldolgozni, ha a könyv vége feloldozást ad, kiutat, lehetőségeket mutat. Nem hiszem, hogy ezek valóban megoldást jelentnek majd, hiszen a főhősnek betegségével, és személyiségének megannyi patologikus rezdülésével együtt kell élnie, s ha fel is oldják a terápiák során az eddigi sérelmeket; bűntudatával, és azzal az érzéssel, hogy családja kiált mellette, megmentette, úgy, hogy ő semmit nem adott, inkább elvett, bántott, nemigen tud majd mit kezdeni, és újabb krízisek forrása lehet. Nem volt minta család, nem mindig figyeltek rá jól, értőn, de nagy szerencséje volt Liának, hogy az alapvető biztonsága megvolt, hogy az anyagi biztonság, a túlzott figyelem, és számonkérés megtartó légkörében maradhatott, hogy szerették, és szeretik, mert enélkül már nem lenne, ahogyan sok hasonló sorsú, és személyiségű fiatal is eltűnik azon az emlegetett, bizonyos határon, határvonalon. Azzal, hogy torzult énképét nem igazolták vissza a rokonai, azzal, hogy minden próbálkozása ellenére kitartottak megmentették az életnek, hiszen ilyenkor a legnagyobb csapda, hogy a delikvens addig vagdalkozik, addig növeszt tüskét, és szúr, míg önbeteljesítő jóslatként, mintegy igazolva önképét elfordulnak tőle, és megélheti a valódi elhagyatást, amit előbb élt meg, és utólag harcolt ki magának. Persze sok gondolat kavarog még így, közvetlenül olvasás után, sok gondolkozni való marad még bennem, remélem, sokáig, a könyv kapcsán.

Kiadó: Ciceró

Kiadás éve: 2011

Fordító: Sóvágó Katalin

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.